A Földgömb

IMG_1016

Nem tudom megmutatni, pedig biztos vagyok benne, hogy még megvan valahol az a földgömb, amit egy karácsonyra kaptam, valamikor ötödikes koromban. Attól kezdve szabadon fantáziálhattam, nézegethettem, hogy hová tudnék (!), szeretnék egyszer majd eljutni. Csak forgattam és forgattam és rá-rámutattam egy-egy pontra, ahol megállítottam a gömböt, hogy jobban szemügyre vehessem “úticélomat”.

Hogy mióta is érzem magam otthon a nagyvilágban, nem tudnám pontosan megmondani, mert ha megpróbálok visszagondolni  az első utamra, akkor elbizonytalanodnék, hogy melyiket is említsem. Azt, amikor egyedül mentem át egyik faluból a másikba, vagy azt, amikor a barátnőmet rávettem, menjünk ki ketten a rétre? Vagy amikor, még korábban, nagymamámmal gyalogoltunk három falun át, hogy estére megérkezzünk a szülőfalujába, vagy kimentünk a közeli “várhoz”, hogy felidézzük, milyen is lehetett egykor az a hely? Amikor egyedül/az unokatestvéremmel jártuk a nagyváros kevésbé forgalmas utcáit a várfalak mentén?  Szóval nem emlékszem. Csak azt tudom felidézni, hogy nem féltem sehol. Vagyis pontosabban, nem emlékszem, hogy valaha féltem volna az idegentől, az idegenben.

Egyszer elmeséltem egy kisebb társaságban, hogy úgy fedeztem fel magamnak Németországnak azt a felét, ahová még a rendszerváltás előtt kijutottam, hogy Drezdában alkalmi ismerősökre bíztam a csomagom, akik autóval Warnemündébe tartottak, hogy majd ott másnap találkozunk. Én vonattal mentem utánuk, ők vártak Rostock pályaudvarán, onnan együtt mentünk komppal Warnemündébe. “És nem féltél attól, hogy ellopják a csomagod?” – kérdezte tőlem valaki a társaságból. És nem, tényleg nem féltem. És tényleg nem lopták el, sem akkor, sem máskor.

Utaztam már szekérrel, busszal, vonattal és repülővel, még hajóval is, legtöbbször saját kezdeményezésre, vagy ahogy mondani szokták “saját felelősségemre”. Egyszer, még abban a világban, amikor vasárnaponként a páros, vagy a páratlan rendszámú gépkocsik közlekedhettek, tömegközlekedésről szinte szó sem lehetett, kiálltunk stoppolni a város végére. Semmi nem jött, ami ma már elképzelhetetlen. Aztán egyszer, nagy későre megjelent egy szekér. Tele volt apró és nagyobbacska gyermekekkel, felnőttek is ültek benne. Integettünk, hogy álljanak meg, de ők hitetlenül néztek ránk, vajon mit akarunk, miért gunyolódunk velük. Aztán mégis megálltak, mi pedig felültünk közéjük, a kocsis a lovak közé csapott és a gyerekekkel együtt nevettünk, élveztük a “sebességet”.

Luxuskörülmények között nem utaztam soha, még a nagy, világhírű repülőjáraton is csak a gazdaságos osztályon, amely kényelem szempontjából alig különbözött a fapadosoktól. A busz, az busz mindenhol, esetleg kényelmesebb, tisztább a levegője egyeseknek, akárcsak a vonat, mindenhol emberek utaznak, ápoltak, vagy ápolatlanok, jólneveltek, vagy neveletlenek – nagyjából ennyi a különbség. Hajó? Az amolyan kis lélekveszejtő volt, amire felültünk, elvitt a szigetről a szárazföldi városba, nem adtak sem mentőmellényt, nem világosítottak fel, mit kell tenni, ha süllyed a hajó. First blog post