Megszégyelltem magam a tegnap, ugyanis azt olvastam valahol, több helyen is, hogy most a négyfal közé zárva (szinte) mindenkiből szakács lett, meg pék, arról beszélünk a legtöbbet, hogy mit főzzünk és mit együnk és folyton ételfotókat osztunk meg a közösségi média oldalain.
Merthogy ez rám is igaz, már többször beszámoltam arról, hogy naponta a konyhában tüsténkedem, próbálok mindig valami újat kitalálni. Nem mintha eddig nem főztem volna, mert hát a korona járvány előtt is naponta ebédeltünk, éspedig azt amit én főztem. De most valahogy más lett a főzéshez való viszonyulásom is, főleg amióta kényszerszabadsagon vagyok.
De mostantól visszafogom magam egy kicsit, ugyanis azt hiszem ínhüvelygyulladást kaptam, ami nevetségesen hangzik, de mikor hagymát, vagy káposztát aprítok, vagy a billentyűzetet nyomogatom, iszonyatos fájdalom fogja el a kobb karomat csuklótól könyékig. Akkor éreztem ezt, amikor a rádióhoz kerültem és sokat vágtam a számítógépen és az a sok apró kis mozdulat kikészített.
Az ember próbálja minél jobban érezni magát a négyfal között, kényelmesen is, értelmesen is töltve az időt. Vagy ahogy ezt mostanában mondják: megpróbálja a legtöbbet kihozni az adott helyzetből. Ez azt jelenti, hogy az eddig szokásos rutinja mellett sok más egyebet is csinál.
Nekem most a növények és virágok rendezgetése jelenti az újszerűséget.
Írtam már korábban is, hogy az olvasás az természetes, az az élet velejárója, az nem újdonság. Persze sokkal több szabadidőm van mint eddig, az is igaz. De sokkal több filmet nézek, meg színházi előadást.
Bepótolom az elmaradásaimat, ami a színházat illeti. Bár többen is azt állítják, hogy képernyőn keresztül nem jön át az az igazi színházi élmény, mint amit bent a nézőtéren érez az ember. Biztos van benne valami, mert volt 2-3 olyan előadás, amelyet elkezdtem nézni, de aztán 15 perc múlva abbahagytam, mert éreztem, hogy nem érdekel, nem köt le, sőt volt olyan, hogy egyenesen idegesített. De egyébként én élvezem azt az oldalát az online-színháznak, hogy itthon ülök a kanapén, tréningben és ha fázik a lábam, egy pléddel betakarom, vagy megállítom és kimegyek vizet inni….
Rákaptam, vagy – tunk a Netflixre. Főleg akciófilmeket nézünk, mert azzal tudunk igazán kikapcsolódni, egy-két óráig megfeledkezni arról ami itt van körülöttünk, mellettünk. Ráadásul nagyon élvezem a nyelvet is, a spanyolt, meg az olaszt, mert egy mai, pergő nyelvet beszélnek, hétköznapi kifejezéseket használnak, a cselekmények, a problémák is maiak és hétköznapiak. Persze, a művészfilmektől sem zárkózunk el, de mostanában úgy alakult, hogy több nyomozásos, rendőrös filmet néztünk
Híreket nem nézek a tévében, ami engem érdekel, azt a neten olvasom el.
Tegnap hallgattam/néztem Arafat tájékoztatóját és hát azt mondta többek közt, hogy nem ajánlja, hogy idén nyaralást tervezzünk. Ezzel már a járvány elején egyetértettem én is, pont így gondoltam. Az idei nyár az itthonülésről fog szólni, virágok ápolásáról, filmekről, könyvekről, jó nagy pihenésekről. És beszélgetésekről. Mert közben fel-felhívom a rég nem hallott és látott barátaimat, ismerőseimet és jókat dumálunk. Az érdeklődés mindenkinek jól esik.
Ennek az elzártságnak, elszigeteltségnek több hozadéka, vagy tanulsága is van. Figyelem, ahogy az intézményes keretek lazulnak, távolodnak, ugyanúgy lazulnak egyes baráti kapcsolatok is. Meglátjuk, mit hoz a jövő.
Otthonom, a nagyvilág 